Utazásunk még közel sem ért véget, ismét vonatra szálltunk.
Oroszország északnyugati szegletébe, a Barents tengertől pár kilométerre a Kola-öböl kikötővárosába, Murmanskba is még teljes sötétségben érkeztünk. Nem csak a napfelkelte hiánya, de a város maga is komor hangulatot áraszt, a 2000-ben elsüllyedt Kurszk atom-tengeralattjáró legénységének szelleme mintha még ma is ott ülne nem csak az emlékművön, de az épületek falain is. A templom itt tényleg menedék, a helyiek végső vigasza.
A város leghíresebb emléke mégis a világ első, ma már múzeumként horgonyozó Lenin atomjégtörő. A 134 méter hosszú monstrumhoz érve már derengett némi pirkadati fény, melyet később a hajó gyomrában mászkálva csak a hajóhídról láthattunk.
Végezetül, szinte szó szerint felküzdöttük magunkat a második világháborús óriási Aljosa szoborhoz, ahonnan magára a kikötőre nyílik teljes rálátás. A csontig hatoló hideg azonban nem engedett hosszas szemlélődést, és mire újra elértük a Transz Szibéria Expresszt, ismét ránk köszöntött az alkonyat.
A paraszti életet és fa-épületeket bemutató skanzen is a város egyediségét tükrözte, mely befejezésképpen felhőkön átszűrődő selymes alkonnyal köszönt el tőlünk.
Végezetül szerelvényünk a Moszkvai Yaroslavsky vasútállomásra érkezett. Elköszöntünk a vonattól, a személyzettől és belevetettük magunkat a fővárosi mínuszokba. Életemben nem jártam még ilyen hideg városnézésen. A karácsonyi hangulat, a GUM túldíszített folyosói, a nyitás előtti Kreml látogatás azonban olyan maradandó emlékeket tartogattak számunkra, melyek messze feledtették a rajtunk lévő több rétegnyi ruhakollekciót és méltó fináléval zárták utazásunkat.
